A mai teljesítményorientált világban szülőként gyakran érezzük azt a kényszert, hogy minden követ elgördítsünk a gyermekünk útja elől. Szeretnénk, ha sikeresek, boldogok és magabiztosak lennének, ezért ösztönösen óvjuk őket a negatív élményektől. Azonban a szakemberek szerint éppen ezzel tehetjük a legrosszabbat a fejlődésüknek. A kudarc ugyanis az élet szerves része, és ha nem tanulják meg kezelni, felnőttként védtelenek lesznek a nehézségekkel szemben.
Ne akarjuk mindenáron megóvni őket a csalódástól
Természetes szülői ösztön, hogy meg akarjuk menteni a gyerekünket a szomorúságtól vagy a frusztrációtól. Ha elfelejtette a tornazsákját, bevisszük utána az iskolába, ha pedig veszít a társasjátékban, néha hagyjuk nyerni, csak hogy ne sírjon. Hosszú távon azonban ezek a kis mentőakciók azt üzenik neki, hogy ő képtelen egyedül megbirkózni a problémákkal. Ahelyett, hogy megvédenénk a szélvihartól, inkább tanítsuk meg neki, hogyan álljon stabilan a lábán.
A túlóvás megfosztja a gyermeket a tapasztalati tanulás lehetőségétől. Amikor egy kisfiú vagy kislány szembesül azzal, hogy valami nem sikerült, az agya megoldási stratégiákat kezd kidolgozni. Ez a folyamat elengedhetetlen a rugalmas ellenállási képesség, vagyis a reziliencia kialakulásához. Ha mindig ott vagyunk biztonsági hálónak, soha nem fogja megtapasztalni a saját belső erejét. Éppen ezért fontos, hogy hagyjuk őket néha elesni, miközben tudják, hogy mi ott vagyunk a háttérben. Ezzel alapozhatjuk meg a valódi önbizalmukat.
Gyakran mi magunk félünk jobban a kudarctól, mint a gyerek. Belegondolni is rossz, hogy elszomorodik vagy sírni fog. De a sírás nem tragédia, hanem a feszültség levezetésének egyik módja.
Tanítsuk meg nekik a hibákból levonható tanulságokat
Amikor megtörténik a baj, például egy rosszabb jegy vagy egy elveszített sportverseny képében, ne a hibáztatás legyen az első reakciónk. Inkább üljünk le mellé, és próbáljuk meg közösen elemezni a helyzetet anélkül, hogy ítélkeznénk. Kérdezzük meg tőle, szerinte mi vezetett ehhez az eredményhez, és legközelebb mit csinálna másképp. Ez segít neki abban, hogy a kudarcot ne végleges állapotként, hanem egy folyamat részeként lássa.
A konstruktív hozzáállás segít abban, hogy a gyermek ne a saját személyiségét érezze kevésnek a sikertelenség miatt. Ha látja az összefüggést a befektetett munka és az eredmény között, visszakapja a kontroll érzését a saját élete felett. Egy rossz dolgozat nem azt jelenti, hogy ő buta, hanem azt, hogy az adott anyagra több időt kell szánni. Ezzel a szemléletváltással a szorongás helyét lassan átveheti a kíváncsiság és a tenni akarás. A hiba innentől kezdve nem ellenség, hanem egy hasznos jelzőtábla.
Figyeljünk oda a saját reakciónkra a sikertelenség láttán
A gyerekek olyanok, mint a szivacs, és nemcsak azt figyelik, amit mondunk, hanem azt is, hogyan viselkedünk. Ha mi magunk látványosan elkeseredünk vagy dühösek leszünk, amikor ő hibázik, azt fogja hinni, hogy a szeretetünk a teljesítményétől függ. Ez óriási érzelmi terhet ró rá, ami bénítólag hathat a későbbi próbálkozásaira.
Gyakran a szülő saját ambíciói vetülnek ki a gyerekre, ami tovább nehezíti a helyzetet. Ha a szülő a gyerek sikerében látja saját érvényesülését, a kudarc kétszeresen fájdalmas lesz mindkét fél számára. Fontos elkülöníteni a saját érzéseinket a gyermek megéléseitől. Adjunk neki teret, hogy őszintén beszélhessen a csalódottságáról anélkül, hogy nekünk kellene őt vigasztalnunk a saját csalódottságunk miatt. Próbáljunk meg nyugodtak maradni, és sugározzunk elfogadást akkor is, ha éppen nem ő lett a legjobb.
A szülői támogatás ereje a jelenlétben rejlik. Nem kell megoldanunk helyette a helyzetet, elég, ha ott vagyunk. Az értő figyelem néha többet ér minden tanácsnál vagy hegyi beszédnél. Ha érzi a biztonságot, bátrabban fog újra próbálkozni.
A dicséret formája is meghatározhatja a kitartást
Sokan esnek abba a hibába, hogy folyamatosan a gyermek tehetségét vagy intelligenciáját dicsérik. Az ilyen típusú mondatok azonban paradox módon csökkenthetik a gyermek kockázatvállalási kedvét. Ha ugyanis hisz abban, hogy a sikere a veleszületett képességein múlik, kerülni fogja a nehéz feladatokat, mert fél, hogy ha elbukik, kiderül: mégsem olyan okos. Ez a fajta rögzült gondolkodásmód gátat szab a fejlődésnek és állandó szorongást szül. Fontos megértenünk, hogy a túlzott dicséret néha ugyanúgy visszavethet, mint a kritika.
Ehelyett érdemesebb a befektetett energiát, a kitartást és a választott stratégiát dicsérni. Mondjuk inkább azt, hogy látjuk, milyen sokat gyakorolt, vagy tetszik nekünk, ahogy próbálkozott különböző megoldásokkal. Ez arra ösztönzi a gyereket, hogy a fejlődésre koncentráljon a végeredmény helyett. Aki tudja, hogy a kemény munka kifizetődik, az kevésbé fog megrettenni a kezdeti nehézségektől. A dicséret legyen konkrét és őszinte, ne csak egy üres frázis.
Mutassunk példát a saját botlásaink kezelésével
A leghitelesebb tanítás az, ha a gyermek látja, mi hogyan kezeljük a saját kudarcainkat a mindennapokban. Ne próbáljuk meg tökéletesnek mutatni magunkat előtte, mert ez elérhetetlen mércét állít neki. Ha elrontunk egy receptet a konyhában, vagy hibázunk a munkában, beszéljünk róla nyíltan a vacsoraasztalnál. Mutassuk meg, hogy mi is tudunk nevetni a saját ügyetlenségünkön, vagy hogy mi az a konkrét lépés, amivel kijavítjuk a hibát.
A sebezhetőség felvállalása nem gyengeség, hanem a legnagyobb erő, amit átadhatunk az utódainknak. Ha látják, hogy apa vagy anya is követ el hibákat, mégis továbblépnek és tanulnak belőle, ők is bátrabbak lesznek. Ez a minta segít nekik megérteni, hogy a tökéletlenség emberi dolog, és nem von le semmit az értékünkből.
A közös nevetés egy-egy bakin pedig oldja a feszültséget és erősíti a családi köteléket. Nem kell mindig véresen komolyan venni az élet apróbb botlásait. Ha humorral kezeljük a nehézségeket, azzal egy életre szóló megküzdési mechanizmust adunk a kezükbe. Legyünk hús-vér emberek, ne szobrok.
Végül ne feledjük, hogy a célunk nem a tökéletes gyerek felnevelése, hanem egy olyan felnőtté, aki képes megállni a helyét a világban. Ha megtanítjuk neki, hogyan álljon fel egy-egy esés után, a legfontosabb útravalót adjuk a kezébe. A kudarc nem az út vége, hanem egy kanyar, ami néha izgalmasabb és tanulságosabb irányba visz minket. Legyünk mellette, támogassuk, de hagyjuk, hogy ő maga járja be a saját útját, a bukkanókkal együtt.
