Hányszor fordult már elő, hogy egy apró hiba után olyasmit mondtunk magunknak, amit egy barátunknak soha nem mernénk? A legtöbben sokkal szigorúbb bírái vagyunk saját magunknak, mint bárki másnak a környezetünkben. Ez a belső monológ észrevétlenül mérgezi a mindennapjainkat, rontja az önbecsülésünket és fokozza a szorongást. Pedig az önegyüttérzés nem önzőség, hanem a lelki egészségünk egyik legfontosabb alapköve.
Azonosítsuk a belső kritikusunk hangját
Az első lépés a változás felé az, ha tudatosítjuk, mikor kezdünk el negatívan gondolkodni magunkról. Gyakran ezek a mondatok annyira automatikusak, hogy fel sem tűnik a romboló erejük. Ha nem figyelünk, ezek a gondolatok határozzák meg az egész napunk hangulatát.
Érdemes megfigyelni, milyen helyzetekben válik a leghangosabbá ez a belső hang. Talán a munkahelyi prezentációk előtt, vagy amikor a tükörbe nézünk reggelente? Ha sikerül tetten érnünk ezeket a pillanatokat, már megtettük a legfontosabb lépést a fejlődés felé. Ne próbáljuk elnyomni ezeket a gondolatokat, csak ismerjük el a jelenlétüket. Képzeljük el, hogy ez a hang csak egy kéretlen tanácsadó, akire nem kötelező hallgatni.
Próbáljunk meg távolságot tartani a saját gondolatainktól a belső párbeszéd során. Ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy „béna vagyok”, fogalmazzunk inkább úgy, hogy „azt gondolom, hogy most hibáztam”. Ez az apró nyelvi fordulat segít abban, hogy ne azonosítsuk magunkat teljesen az aktuális érzéseinkkel. Idővel rájövünk, hogy a belső kritikusunk valójában csak fél a kudarctól, de a módszerei sajnos elavultak.
Gyakoroljuk az önelfogadást a nehéz pillanatokban is
Az önelfogadás nem azt jelenti, hogy nem akarunk fejlődni, hanem azt, hogy szerethetőnek tartjuk magunkat a hibáinkkal együtt is. Amikor valami nem sikerül, ahelyett, hogy ostoroznánk magunkat, próbáljunk meg úgy fordulni saját magunk felé, mint egy síró kisgyerekhez. Mi lenne az az üzenet, ami ilyenkor valódi vigaszt és támogatást nyújtana? Gyakran elég csak annyi, hogy megtettem, ami tőlem telt az adott helyzetben. Ez a fajta kedvesség segít abban, hogy sokkal gyorsabban talpra álljunk a nehézségek után. Nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy értékesek és fontosak maradjunk.
Sokan attól tartanak, hogy ha elnézőbbek lesznek magukkal, akkor hamar ellustulnak. A kutatások azonban éppen az ellenkezőjét mutatják a modern pszichológia területén. Azok, akik önegyüttérzéssel kezelik a botlásaikat, sokkal motiváltabbak a későbbi javításra. A szigorú büntetés csak megbénít, a megértés viszont szárnyakat ad a folytatáshoz.
Keretezzük át a kudarcainkat tanulságokká
A kudarc az élet természetes része, mégis gyakran úgy kezeljük, mintha végzetes hiba lenne. Ha minden tévedést a személyiségünk kudarcaként élünk meg, hamar elveszítjük a bátorságunkat a próbálkozáshoz. Fontos, hogy megtanuljuk elválasztani a cselekedeteinket az identitásunktól a mindennapok során. Minden ember hibázik, és ez nem von le semmit az emberi méltóságunkból.
Minden kellemetlen helyzet hordoz magában valamilyen fontos információt a hosszú távú fejlődésünkhöz. Kérdezzük meg magunktól, hogy pontosan mit tanultunk ebből az esetből. Hogyan tudnám legközelebb egy kicsit másképp csinálni ugyanezt a feladatot? Ha a fókuszunkat a hibáztatásról a tanulásra helyezzük, a lelki terhünk is jelentősen csökkenni fog. A kudarc nem egy zsákutca, hanem csak egy kanyar az úton.
A fejlődési szemléletmód segít abban, hogy a kihívásokat ne fenyegetésként éljük meg. Aki tudja, hogy a képességei fejleszthetők, az nem fél az újabb próbálkozástól. A belső monológunkat is ennek megfelelően érdemes tudatosan alakítani. A „nem tudom megcsinálni” helyett mondjuk azt, hogy még nem tanultam meg, hogyan kell ezt csinálni. Ez a kis különbség hatalmas változást hozhat a hosszú távú kitartásunkban és az önképünkben.
Ne felejtsük el megünnepelni a kisebb sikereinket sem az utunk során. Hajlamosak vagyunk természetesnek venni, ha valami jól megy, és csak a hibákat észrevenni. Legyünk büszkék arra, ha sikerült egy nehéz napot végigcsinálnunk.
Figyeljünk oda a testi szükségleteinkre is
A lélek állapota szorosan összefügg a testünk fizikai közérzetével és aktuális állapotával. Nehéz kedvesnek lenni magunkhoz, ha éhesek, kialvatlanok vagy krónikusan fáradtak vagyunk. Az alapvető igényeink kielégítése az öngondoskodás legegyszerűbb és legfontosabb formája. Néha egy pohár víz vagy egy tízperces séta is csodákat tehet a hangulatunkkal. Figyeljük a testünk jelzéseit, és ne várjuk meg, amíg teljesen kimerülünk a hajtásban.
Az alvás és a megfelelő táplálkozás nem luxus, hanem a mentális egészségünk alapfeltétele. Amikor stresszes időszakon megyünk keresztül, hajlamosak vagyunk ezeket a dolgokat elhanyagolni. Pedig pont ilyenkor lenne a legnagyobb szükségünk a stabil fizikai háttérre. Ha fizikailag jól vagyunk, a mentális viharokat is sokkal könnyebben vészeljük át. Legyünk hálásak a testünknek azért a rengeteg munkáért, amit értünk végez minden egyes nap.
Építsünk támogató környezetet magunk köré
Nem csak a belső hangunk számít, hanem az is, kikkel vesszük körül magunkat a valóságban. A negatív, kritikus emberek felerősíthetik a saját belső bírálónkat is. Keressük azok társaságát, akik inspirálnak és feltétel nélkül elfogadnak minket.
Egy őszinte beszélgetés egy jó baráttal gyakran segít más megvilágításba helyezni a súlyos problémáinkat. Gyakran rájövünk, hogy mások is hasonló kétségekkel küzdenek, mint mi magunk. A közös sors élménye csökkenti az elszigeteltség érzését és erőt ad a folytatáshoz. Merjünk segítséget kérni, ha úgy érezzük, egyedül nem boldogulunk a nyomasztó gondolatainkkal. Nem gyengeség beismerni, ha támogatásra van szükségünk egy nehéz életszakaszban. A közösség megtartó ereje az egyik legnagyobb kincsünk a modern világban.
Igyekezzünk olyan tevékenységeket is beiktatni, amelyek valódi örömet okoznak nekünk. Legyen szó egy hobbiról, sportról vagy csak egy csendes olvasásról, ezek a pillanatok töltenek fel minket igazán. A környezetünk tudatos alakítása mindig visszahat a belső világunkra is. Teremtsünk olyan légkört az otthonunkban, ahol biztonságban érezhetjük magunkat.
A magunkkal való barátság nem egyetlen nap alatt épül fel, hanem apró, mindennapi döntések sorozata. Minden alkalommal, amikor a szidás helyett a megértést választjuk, egy újabb tégla kerül a belső békénk falába. Kezdjük kicsiben, és legyünk türelmesek a folyamattal szemben. Megérdemeljük azt a kedvességet és türelmet, amit oly nagyvonalúan osztogatunk másoknak. A lelki egyensúlyunk megőrzése a legfontosabb befektetés, amit önmagunkért tehetünk.
